Ó Hildegard!
Tenyeret figyelem, a vonalat,
hol megeredt a sors: keresztet cipelve
az örökkön ragyogó felé bukó nappal.
A gondolatok titkokkal terhes érként,
izzadva csorognak föl a belső Golgotára,
míg bent valami vacog.
Fát horgoltak a kacsok.
A gondolat utolsó foga törik rögbe.
Nyál-dús, véres rongy lett csöpp létem
s testem, e különlegesre szőtt,
tél szelétől lobogó ingem.
Óramutatót szakít imára vált arccal
s mutat égre nyilával Hildegard von Bingen.
Csendet! Halld a dalt:
A születés valami más halála,
minden mi keletkező lélegzetből fakad
és, hogy keletkezett, ez egyszer tudd,
idővel meg is szakad!
Ó Hildegard!
Ki vagy madárban és lombban.
Adj értelmet a homokból gyúrt álmoknak!
2024.06.25 K.V.