Mécsvilágnál
tizenkétszer keringtem körül a sztúpát,
ahogy a kvarc a karon.
Másnap érkezem,
jöttöm jelző vadriasztó pattog
törve a rendet.
Miként éjjel látni vadakat:
kérődzni az anyáink csontjaiból
szárba szökkent új sejtfalakat.
Szenteltvíz a mohás tartóban,
minden mozdulatlan.
Izzadtan vetem le kabátom
egy névtelen kőkeresztre.
Kifolyt viasz szag,
menny-féle íz,
megégett koszorú-dísz.
Füstölőt gyújtok.
Torokból szakad,
esik ki a nem-ének.
Mantrát mormolok, lét igéket.
Nem várt emlékek idéznek
míg elhalkulok.