Az első lélegzetig égbe temetkeztem.
Lángom hajtott: nyíljon meg a Föld kapuja!
Meghallott.
Száját kitátva kiharapott onnan,
miként az űrből hulló felizzó kő,
zuhanásba veszett a tisztaság
süllyedve az anyagban.
Átérve felsírtam és nevettem és újra sírtam.
Egyre sokasodott a hajnal, a nap, a nyugta, az éj.
Érzem ahogy lépkedem, egy utolsó lépéssel
a földbe temetkezem.
Az életalkony röntgenfényében, ez emberöltönyi,
elszáradt világénekem majdan hova szálljon?!
Amikor már végleg megmar az idő,
meggyullad a csont, megremeg a mák.
Amikor a látható terek szegélyén villan az emberijesztő:
ki zsákmánynak szólít s gyengéd.
Szél fújja porsátramat.
Itt kaszás, ott fénymadár.
Belül tágul hét határ.
Ő se nem volt, se nem keletkezett.
Hova szálljon az, ki égbe milliószor temetkezett?
…
Ha már rögös, föld ízük lesz az éveknek
elsuttogom titkon, Napba nézve a méheknek!

2024.03.26 K.V.