Éhes szellemek elűzésének regéje
Éhes szellemek lakomáztak gyenge testemből.
E torhoz méltó lábszárcsont sípon zengtek
győzelmi dalt.
Vérem folyik elmúlt életek oszlopáról,
melyet gyarlóságom dicséretére emeltek.
Torzóztak. Vigadtak, míg megkötözve
szomjamat csillapítottam volna:
előttem kiitták a vágy-kupát csurig.
Húsba ért lélek szörnyű kálváriája ez.
Rebegve mond titkos szavakat a szabadságért,
de a párkák már új, őrült tervüket szövik.
A vágy-tenger meg nem élt ölelésért zokog.
Az éhes szellemek ellökik csónakom;
s nézik, amint sodródom a tüzes tengeren.
A húsom elég, arcomat elfedi a füst, a láng.
Míg a csontok ura szól belőlem: Elég!
Mi nem világol, csak tapad s elragad: halál reá!
Éhes szellemek!
Belőlem laktatok jól: ettetek inakat, beleket.
Hagyjátok el testemet, hagyjátok nyugodni lelkemet!
Földi létünk kis halál! – együtt zengik,
a holdfényben szálldosó izzó emberlevelek.
A csontok ura koponyából iszik, tudata tiszta tér.
Idomítja az éhes dögöket, nem haraggal:
rovásjeles halszálka ostorral!
2015.11.30 K.V.